2015. július 19., vasárnap

1- A verseny

Ashley szemszöge

Ma izgatottan ébredtem. Nem sokszor ébred úgy az ember, hogy azt érzi ha ezt a napot elhibázza romba dől minden amit eddig elért, amiért eddig küzdött. Korán keltem hisz fontos hogy fitt legyek a gimnasztika versenyen, na meg persze oda kellett érni. Híres vagyok arról a suliban, hogy ha sietek ha nem, így is úgy is épp csak beesek csengetés előtt. Ezért már tegnap bepakoltam anyuval a cuccomat. Fogmosás közben eszembe jutott hogy nincs elem a kamerában márpedig én vissza szeretem nézni a versenyeimet. A fogkefével a számba rohantam le a lépcsőn és próbáltam közölni a szüleimmel ezt a fontos dolgot.
- Inc helem a amehába.- próbáltam kinyögni miközben csurgott a fogkrém a számból.
- Nem lehet, hogy megvesztél?- kérdezte szórakozottan apa miközben a fehér habszerű fogkrémet törölgette a szám körül.
Rájöttem ezzel így nem megyek semmire ezért felmentem a mosdóba és befejeztem a fogmosást. Úgy 6 körül járhatott amikor üzenetet kaptam a barátnőmtől Alison-tól, hogy ügyes legyek. Ez lelket öntött belém és még jobban úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell neki, az edzőmnek, mindenkinek. Miközben így ábrándoztam, anyu kiabált fel nekem, hogy még egyszer nézzem át a holmimat, hogy minden ott van-e. Felnyitottam a bőröndöt, beletúrtam vagy 5x, hogy megbizonyosodjak róla minden benne van-e. Utoljára tisztáztam a gondolataimat. Bizonyítanod kell suttogta egy hang a fejemben. És ez így is van. Elindultunk. Útközben megálltunk tankolni.
- A fenébe!- kiáltottam.
- Mi az?- kérdezte anya
- A kamera!
- Mi van vele. Itt van.- mutatta fel a kamerát.
- De nincs benne elem.-sóhajtottam idegesen.
- Még szerencse, hogy anyád mindenre gondol- mosolyodott el anya és kiszedte az új elemeket a kamerából.
 Apa visszaült a kocsiba és most már megállás nélkül mehettünk volna a versenyre. De hát persze a Johnatan családnál semmi se mehet gördülék mentesen mert akkor valami baj van. De miért van az, hogy mindig miattam kell megállni? Más embernek nem kell pisilnie?
- Elmehettél volna a benzinkúton.- mondta apa. Azzal kiszálltam a kocsiból. De nem volt szimpatikus a hely így rögtön visszapattantam az autóba.
- Ez gyors volt.- vett szemügyre anya.
- Nem volt szimpatikus a hely.- mondtam és már előre féltem attól ami rám vár.
 Úgy látszik nem csalnak a megérzéseim. Az út hátralévő 20 percében anyu arról magyarázott, hogy miért kell mindenhonnan elkésnünk miattam. Ráadás, hogy most fölöslegesen álltunk meg. Mire anyu lenyugodott már ott is voltunk egy iskolában rendezték meg a versenyt. Talán gimnázium lehetett. Az ablakból már integettek a barátnőim. A recepción nyomtak egy pecsétet a kezemre ami egy kézmosás után úgy is lekopik de mindegy. Bementem, egy osztályteremben voltunk. A többieknek már készült a sminkjük, a ruhájuk elő volt, megint én voltam már megint lemaradva. Fénysebességgel kipakoltam, és már neki is álltak a sminkemnek. Még szerencse, hogy anyu tudja hogy minden hol van. Hisz ő pakolt be. A sminkem gyönyörű lett. Megy a ruhámhoz. Csillogós fekete belül, És fehér a vége. Nagyon szép lett. Még 3 óra volt hátra az én kategóriámig. Ránéztem az órámra és kis híján sokkot kaptam. Három óra?! Még szerencse, hogy nem vagyok egyedül. Bementem a versenytérre és csak bámultam. Eddig egy verseny sem volt ilyen színvonalas, ilyen pompás és ilyen nagyvonalú. Két lépésenként osztogattak ingyen cuccokat. Rögtön lecsaptam rájuk. Hülye aki otthaggya. Úgylátszik sok hülye van ezen a világon. Amég én tömtem a kezem ingyen cuccokkal, a life gymnast versenyzői előszeretettel nevetek rajtam és készítették a fotókat és frappánsabbnál frappánsabb oltogatásokkal bombáztak a lehető leghangosabban. A life gymnastosokat nagy ívben elkerüljük. Van is miért. Az egyik csaj apja rektor. Ő apuci szeme fénye. Már az is baj ha rá nézel, és beárul apucinak. Így inkább hagytam had sértegessenek hisz most mi a fontosabb: beszólni valakinek és vitába keveredni, vagy stresszmentesen végigcsinálni a versenyt és a dobogóról beleröhögni az arcába. Mind a kettő jópofa de inkább hagyom az egészet. Mire a kincseimmel visszatértem a csapatomhoz, rájöttem, hogy most kezdődik a kicsit versenye. Rohantam volna oda ha nem állít meg közben egy kabalaállat ingyen öleléssel, ha nem tévedek el, és ha nem állít meg egy idegen egy szelfire. Nem tudom mire kell neki velem egy szelfi, de legalább híresnek éreztem magamat egy pillanatra. Mire odaértem már a kicsit fele lement, de épp Liza versenyzett aki tőlünk van. Tehetséges a kiscsaj az biztos. És most jöttek a plüss bedobálások, gratulációk és a versengések másik csapatokkal. Már olyan hangosan sikítoztam a tőlünk jött versenyzőknek azért hogy hangosabban éljenezzünk a mieinknek mint a life gymnast-sok. Azthiszem nyertünk a sikítozásba mert mire észbe kaptunk, már a másik csapat kupak tanácsot tartott. Biztos sikítás megbeszélést tartanak vagy mi. Már csak másfél óra volt hátra az én korcsoportomig. Most már ki lett írva a sorsolás, hogy ki hányadik. Én 3. voltam. Megjegyeztem a számot és mentem bemelegíteni. Ilyenkor kezdődik a verseny stresszes része. Ekkor anyut látom meg egy vizes törölközővel és egy palack vízzel a kezében. Ettől picit megnyugszom. Anya rárakta a törölközőt a nyakamra és odaadta a vizet.
- Kéz és lábtörést.- mondta anya azzal eltűnt.
- Kösz a bíztató szavakat.- motyogtam magamba.
Azzal kortyoltam egyet a vízből. Ilyenkor picit lenyugszom, és megpihenek. Az idilli pillanat közepette eszembe jut valami. Hát persze. A bizonyítás. Egész éjjel ezen gondolkoztam. Mivan ha nem sikerül? Mi van ha az edzőm elfeled, és nem fog foglalkozni velem. Mi van ha az elkényeztetett life gymnast-os Andrea fog a dobogóról a képembe nevetni. És ekkor belém hasít a felismerés. Átértékeltem az eddigi éveimet, és rájöttem, hogy még nem tettem le semmi nagyot az asztalra. Fogadok, hogy Andrea csak arra vár, hogy hibázzak és belémrúgjon. Hulla sápadt lettem. Nem. Ez nem történhet meg. Akkor minden romba dől. Az álmaim, hogy ösztöndíjat nyerek egy színvonalas sportgimnáziumba és folytatom utamat akár az olimpia felé. Telefon pittyegésre térek vissza az élők közé. Alison írt. Annyira szeretem, hogy ő tudja, hogy mikor kell egy épp oda illő SMS-t írnia nekem. Ezt nem feledem el neki. Biztos, hogy majd ő is elvárja a kézilabda versenyén ami mához három napra lesz. Előveszem a fülhallgatóm, bedugom a fülembe és így folytatom a bemelegítést mert már megint nagyon sasoltak az ellenfelek, hogy vajon kitől is kaphattam egy olyan üzenetet amitől újra emberi színem lett. És így indul a pletyka. Mikorra már teljesen bemelegítettem, már csak fél óra volt hátra. Átvettem a verseny ruhámat. Gyönyörködtem benne egy kicsit és rájöttem, hogy még jobban megy a sminkem hozzá, mint ahogy azt elképzeltem. Mozogtam egy kicsit a ruhámba, és oda mentem anyuhoz. Most kezdődik a lelki felkészítés a versenyre, és az esetleges kudarcra. De hát persze a győzelemre is fel kell készíteni. Például az egyik évben a nyertes felrohant a dobogóra és teli torokból üvöltötte, hogy: Ezt nektek pancserek!- És én nem akarok ilyen lenni.
- Ha nyersz viselkedj szolidan, fogj kezet az ellenfelekkel és mosolyogj-suttogta anya.
- Rendben. Most megyek. Jön a korcsoportom.- azzal felálltam és a szemébe néztem.
- Kéz és lábtörést!- mondta anya megint.
- Meglesz.- És megöleltem -Köszönöm. És elmentem.
Én következtem. Olyan kevés volt ez a három óra. Földbe gyökerezett a lábam mikor megtapsolták az előttem lévőt és az edzőm megsimította a hátamat.
- Gyerünk!
Hát eljött ez a pillanat is. Amikor muszály valamit megtenned, de te legszívesebben kiszaladnál a világból és elrejtőznél mindenki elől. De én nem ilyen vagyok. Cikáztak még a gondolatok a fejemben amikor kimondták a nevemet.
- Köszönjük Andrea Collins-nak ezt a remek produkciót.
Ó ne! Én hülye meg se néztem, hogy ki van előttem. Hát pont kifogtam. Andrea gonosz vigyora szinte ráfagyott az arcára a tökéletes produkciója után. Fél vállal nekem jött, kis híján fellökött. Kösz!-mormogtam. Ránéztem anyára és apára. Apa kezében a kamera, anyu kezében az én, és a saját telefonja. Biztos ami biztos elvet követjük. Alig hallottam a nevemet a hangfalakból, mert az andreát ünneplő tömeg szinte elnyomott minden más zajt. Sikítozások, nyávogások és persze irigy tekintetek ölelték körül. Kihúztam magam és kecsesen besétáltam a szőnyeg közepére. Meghajoltam, amit taps követett. Utoljára ránéztem anyára és egy nagy sóhajtás közepette bólintottam neki. ő érti az üzenetet. Beálltam a helyemre, a kezdőpózt felvettem és vártam a zenét. A kong hallatakor kikapcsolt az agyam és csak az előttem álló feladatra tudtam koncentrálni. Összeszedtem magam. És elindult a zene. Mosoly bekapcs, külvilág kikapcs. Itt most csak én vagyok, és ez az én esélyem. Tökéletes mozdulatok sorai követték egymást miközben arra eszméltem, hogy vége a zenének. Megcsináltam. Ez nem lehet igaz! Megcsináltam! Suttogtam a lehető leghalkabban. Szépen kijelentkeztem, amit most nagy ováció, tapsvihar, és plüss eső követett. Körbenéztem. A rám szegeződött arcok mind vidámak és elismerőek voltak. De egy arcon megakadt a tekintetem. Egy idősebb nő jegyzetelt, miközben fel fel nézett és rám pillantott. ő is elismerően bólintott, és odahívott két embert. Rám mutogatott, miközben magyarázott. Ez fura. Engem is rengeteg gratuláció és ölelés követett. Most én mosolyogtam selytelmesen Andreára akinek tiszta lila volt a feje a düh től. Csapkodni kezdett és kisebb lány kísérettel távozott. Annyira örültem. Anya és apa rohant oda hozzám és mind a ketten megöleltek.
- Hihetetlen voltál!- mondták szinte szinkronban.
- Van videó?
- Három is.- és anya előszedte a kamerát.
Visszanézve a produkciómat én is majdnem elkezdtem tapsolni ammyira jól sikerült ez a verseny most. Ledöbbentem. Ez eddig hogyhogy nem sikerült? Miért kellett várnom ennyi évet? De még bármi lehetséges. Lehet hogy Andrea milliomos apja lefizette a bírákat és ő nyer. Az is lehet, hogy valaki jobb lesz nálam és ő, szintén a képembe fog nevetni. De ezeket a gondolataimat gyorsan el is hessegettem magam mellől. Legyünk optimisták. Visszamentem nézni a versenyt, hiszen a csapattársaim is ott voltak nálam. Lement az én korcsoportom. Aztán a következő is. És így ment ez az utolsó emberig. Megkezdődött a bírói tanácskozás. Ezekben a pillanatokban mindenki felkészül a lehető legrosszabb és a lehető legjobb dolgokra. Újra elmondják a hozzátartozók a monológokat, és van aki sír és van aki nevet. Én egy köztes állapot vagyok. Bár kívülről örülök de legbelül azon filozofálok, hogy mi van ha mégsem sikerült. Mi van ha beigazolódnak azok a dolgok miktől annyira féltem. Megint elmondom magamnak: Legyünk optimisták- és beálltam a csapatomhoz. Bevezényeltek minket a versenyszőnyegre és egyesületenként leültettek minket. Liza első lett a korosztályában amit rendesen megéljeneztünk. Megint sikítozó versenyt játszottunk az ellenfél csapatokkal és hát nyertünk, mert nagyon sok nyertes és dobogós lett tőlünk. Most jött az én korosztályom. Láthatóan kezdett el verni az ütőér a nyakamon.
- Harmadik helyezett lett Mary Morano! Ekkor meg is nyugodtam, meg még jobban izgultam.
- Második helyezett lett Andrea Collins! Mi? Andrea nem nyert? Ki az aki lepipálhatta? Pedig tökéletes gyakorlata volt. És megint belém hasított a felismerés. Bár nekem is gyönyörű gyakorlatom volt, de nem hiszem, hogy Andreát lepipálnám. Az az ütőér a nyakamon már egyre lassabban vert amikor...
- És a nyertes...........Ashley Johnatan! Mivan? Ez nem lehet! Biztos csak rosszul hallok! Úr isten! Sikerült!
Örömkönnyek hullottak a szememből. Még sosem sírtam örömből. Nem tudtam elképzelni az érzést. Kirohantam a dobogókhoz, Kezet fogtam mindenki.....illetve majdnem mindenkivel. Andrea nem nézett a szemembe és hiába nyújtottam a kezemet, ő rám se hederített. Olyan gyerekes amit csinál. A szívem vadul kalapált amikor felálltam a dobogó legfelső fokára. Belenéztem anyuék szemébe. Ezt már négy kamerával videózták. Ettől elnevettem magam. Az biztos, hogy mind a négy videót megnézem vagy 5x. A polgármester adta át az érmemet és a kupámat. Remegő kezemmel a magasba emeltem a kupát miközben valaki a lányát vigasztalta, és valaki pedig a dobogóról vigyorgott a kamerába, mint én. Ak upa szinte ragyogott a magasban. Hát megcsináltam. Most 2x annyi ölelés várt mint ezelőtt. Elhangzott egy nagy csatakiáltás, amivel messze leköröztük a többi csapatot. Anyuékhoz rohantam oda szó szerint. Szerintem új 100 méteres világcsúcsot döntöttem. Anya nyakába ugrottam miközben apa kezét fogtam. Idilli pillanat.
- Nagyon ügyes voltál Ashley!
- Gratulálunk!- és már szedték is elő a gépeket a videókkal.
Most minden olyan tökéletes! Visszanéztem a videókat. Megint feltűnt a felvételeken az az öltönyös nő a jegyzeteivel és megint rám mutogatott annak a férfinak. Épp ezen gondolkodtam amikor megjelent előttem teljes életnagyságban az öltönyös nő a férfival.
-Gratulálok Ashley! Szép volt!- és kezet rázott velem. Ezt az egészet nem értem. Mi folyik itt? Ki ez  nő? Életemben nem láttam még, de olyan ismerősnek tűnik. Nem áll össze a kép. Egy nő egy füzettel többször is rám mutogat egy férfinak.
Beszélhetnénk?- Kérdezte. Na jó. Már nem is töröm magam azon, hogy most mi történik. Hagyom, hogy az események magával sodorjanak.
-Persze- mondtam - Miről lenne szó?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése